L’inconnu trop familier? L’image de l’Algérie et de la Tunisie dans les récits de voyage hongrois et français méridionaux (1881-1914)
L’étude comparée des récits de voyage écrits par des voyageurs du Midi de la France et de la Hongrie, dans la période allant de 1881 à 1914, nous donne des résultats surprenants. À l’exception de quelques détails (le schéma de l’introduction des textes, l’appellation des territoires parcourus et les...
Elmentve itt :
| Szerző: | |
|---|---|
| További közreműködők: | |
| Dokumentumtípus: | Disszertáció |
| Megjelent: |
2024-05-08
|
| Kulcsszavak: | útleírás, gyarmatok, reprezentáció, turizmus, Algéria, Tunézia |
| Tárgyszavak: | |
| Online Access: | http://doktori.ek.szte.hu/12119 |
| Tartalmi kivonat: | L’étude comparée des récits de voyage écrits par des voyageurs du Midi de la France et de la Hongrie, dans la période allant de 1881 à 1914, nous donne des résultats surprenants. À l’exception de quelques détails (le schéma de l’introduction des textes, l’appellation des territoires parcourus et les conclusions), la structure, le contenu et le style des textes se ressemblent. Malgré le contexte politiquement, socialement et culturellement différent, les voyageurs n’ont pas réussi à dépasser la description répétitive, superficielle et stéréotypique de l’Algérie et de la Tunisie, alors « pacifiées » par la France. Indépendamment du lieu d’origine des voyageurs, les textes contiennent les mêmes éléments et accentuent les mêmes phénomènes. Les déplacements (en particulier la traversée de la Méditerranée) et les paysages sont mis au cœur des récits. Au détriment des longues descriptions esthétiques de la nature, vue de loin et à travers les vitres d’un véhicule en mouvement, les rencontres et les discussions sont absentes des textes. Les voyageurs sont déçus de la disparition de « l’Orient » tant désiré et regrettent la perte des valeurs traditionnelles causée par « l’européanisation » et « la modernisation ». L’absence des éléments instructifs frappe les lecteurs. Les voyageurs évitent d’entrer en contact avec les autochtones et de développer les sujets touchant le système établi, les conditions de vie des habitants et les « faces cachées » de la colonisation. Les résultats des recherches nous convainquent que les voyageurs, tous venus d’un milieu intellectuel et voulant décrire les souvenirs de leur parcours et leurs impressions d’une manière originale, ne pouvaient, même malgré leur volonté, éviter les itinéraires touristiques. Ils n’arrivaient pas à entrer dans les territoires non-préparés à l’arrivée des masses européennes et, par conséquent, ils ne pouvaient pas compléter véritablement le contenu des descriptions des voyageurs précédents. Si ce constat n’est pas novateur dans le contexte français, il l’est d’autant plus dans le cas hongrois. Les similitudes des textes démontrent que le lieu d’origine des voyageurs compte peu du point de vue du contenu des textes. Nous constatons que selon la profession et les intérêts des voyageurs (mais indépendamment de leur âge !), ils utilisent des « voix » différentes dans leurs récits. Nous repérons ainsi dix « voix » : celle des « touristes », des « partisans de la colonisation », des « voyageurs indépendants », des « conseillers », des « professeurs », des « scientifiques », des « spécialistes », des « artistes » et des « femmes ». Comme dixième, nous mentionnons le silence qui est particulièrement important puisqu’il est l’élément clé des récits de voyage à visée propagandiste et prouve par conséquent que les touristes sont devenus des outils par excellence de la propagation de l’image manipulée des colonies. L’utilisation des « voix » différencie en réalité un texte de l’autre. Si dans la plupart des cas, nous pouvons repérer plusieurs voix dans les textes, une est toujours dominante. Les résultats de la recherche nous amènent à réfléchir sur les mécanismes du transfert des connaissances avant d’élargir le corpus par des récits de voyageurs originaires d’autres pays du monde et par des textes viatiques décrivant d’autres colonies. Doktori értekezésünkben a dél-franciaországi és magyarországi utazók által 1881 és 1914 között írt úti beszámolók összehasonlító vizsgálatára vállalkoztunk. Eredményeink egyértelműen bizonyítják, hogy néhány részletet leszámítva (a szövegek bevezetőjének és összefoglalásának tartalma, az érintett területek megnevezése) az útleírások szerkezete, tartalma és stílusa rendkívül hasonló. A politikailag, társadalmilag és kulturálisan eltérő kontextus ellenére az utazóknak nem sikerült túllépniük a Franciaország által akkoriban "pacifikált" Algéria és Tunézia ismétlődő, felületes és sztereotip leírásán. Az utazók származási helyétől függetlenül hasonló elemekre és jelenségekre koncentrálnak. Az utazót körülvevő természet alapos, tudományos vagy esztétikai bemutatása, mely többnyire távolról és a mozgó jármű ablakán keresztül valósult meg, valamennyi szövegben aránytalanul nagy szerepet kap. Ezzel szemben a találkozások és a beszélgetések szinte teljesen hiányoznak. Az utazókban csalódást kelt az áhított "Kelet" eltűnése. A hagyományok leegyszerűsödéséért és átalakulásáért egyaránt az európai jelenléttel járó „modernizálódást” okolják. Az olvasóknak feltűnő a valódi információk hiánya. Az utazók kerülik az őslakosokkal való kapcsolatfelvételt és a kialakult rendszerrel, a lakosok életkörülményeivel és a gyarmatosítás "rejtett aspektusaival" kapcsolatos témák említését. A kutatás eredményei meggyőznek minket arról, hogy az utazók – magyarok és franciák egyaránt –, akaratuk ellenére sem tudták elkerülni a kijelölt turistautakat, s nem járhattak olyan területeken, melyek nem voltak felkészítve az európai tömegek érkezésére. Következésképpen nem tudták igazán kiegészíteni a korábbi útleírások tartalmát. A szövegek közötti hasonlóságok bizonyítják, hogy az utazók származási helye nem számít jelentősen a szövegek tartalma szempontjából. Azonban, az általunk elemzett útleírásokban az utazók foglalkozásuktól és érdeklődési körüktől függően (de életkoruktól függetlenül!) különböző "hangok" lelhetők fel. Elemzésünk során kilenc "hangot" azonosítottunk ("turisták", "a gyarmatosítás támogatói", "független utazók", "tanácsadók", "professzorok", "tudósok", "szakemberek", "művészek" és "nők"). Tízedikként említjük a „csendet”, az elhallgatott információkat, melyek a propaganda célokat szolgáló útleírások kulcselemeként bizonyítják, hogy a turisták a gyarmatokról alkotott manipulált kép terjesztésének rendkívül fontos eszközeivé váltak. Eredményeink több új kutatási irányt jelölnek ki, melyek közül legfontosabbnak a korpusz bővítését, valamint a tudásátadás mechanizmusainak vizsgálatát tartjuk. |
|---|