Et casu tum respondere vadato debebat, quod ni fecisset, perdere litem Ein Interpretationsversuch zu Hor. sat. 1,9,35-37 /
A szerző meggyőződése szerint a római jog és az ókori irodalom egyes kapcsolódási pontjainak a vizsgálata az antik jogtörténet egyik legérdekesebb és leginnovatívabb kutatási területei közé tartozik. Az szépirodalmi szerzők műveiből a jogtörténeti kutatók számos érdekes részletet ismerhetnek meg egy...
Elmentve itt :
| Szerző: | |
|---|---|
| Dokumentumtípus: | Cikk |
| Megjelent: |
2023
|
| Sorozat: | Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica
13 No. 1 |
| Kulcsszavak: | Jogtörténet - ókori - római |
| Tárgyszavak: | |
| Online Access: | http://acta.bibl.u-szeged.hu/84528 |
| Tartalmi kivonat: | A szerző meggyőződése szerint a római jog és az ókori irodalom egyes kapcsolódási pontjainak a vizsgálata az antik jogtörténet egyik legérdekesebb és leginnovatívabb kutatási területei közé tartozik. Az szépirodalmi szerzők műveiből a jogtörténeti kutatók számos érdekes részletet ismerhetnek meg egy-egy jogintézmény működése kapcsán, illetőleg ez fordítva is igaz: az irodalomtörténészek mélyebb jogi ismeretek által pontosabb képet alkothatnak egy-egy textus helyes interpretációjáról. E két tudományterület metszéspontjára mutat rá Michael von Albrecht is, aki azt hangsúlyozza: „[d]a der Alltag jedes Römers mit juristischen Erfahrungen erfüllt ist und diese wiederum dem ‚Väterbrauch‘ verbunden sind, kommt der Gedankenwelt des Rechts auch für das Verständnis der schönen Literatur große Bedeutung zu”. A jelen tanulmány tárgya Horatius közkedvelt ibam forte via sacra kezdetű szatírájának [ún. „Fecsegő szatíra” (sat. 1,9)] jogi szempontú interpretációja. A szatíra története röviden összefoglalva az, hogy Horatius éppen Róma utcáin sétált, amikor egy számára alig ismert férfi (a továbbiakban: Fecsegő) lépett oda hozzá, aki magát mint tudós „irodalmárt” mutatta be, majd nyomban bizalmaskodni kezdett az éppen a beteg barátját meglátogatni igyekvő költővel. E „művelt széplélek” abból a célból kereste – tolakodó módon – Horatius társaságát, hogy az segítségére legyen abban, hogy ő Maecenas közelébe kerülhessen. Horatius a történet során több alkalommal igyekezett a kéretlen kísérőjétől udvariasan megszabadulni. E próbálkozások azonban eredménytelenek maradtak, míg végül e tolakodó útitársat – Apolló „közrehatására” (deus ex machina) – egy felperes perbehívása szakította el Horatiustól. Ezen epizód előzményeiről ekként ír Horatius (sat. 1,9,35-37): ventum erat ad Vestae, quarta iam parte diei / praeterita, et casu tum respondere vadato / debebat, quod ni fecisset, perdere litem. A költő elbeszélése szerint tehát a fórumon álló Vesta-templomnál jártak éppen, amikor „a nap negyed része már eltelt” (Bede Anna fordítása). Ezt a közlést követi a mondatban az et casu tum respondere vadato debebat, quod ni fecisset, perdere litem szövegrész, amelynek a jogi magyarázata képzi a jelen tanulmány „gerincét”. A szövegben jogi szempontból rögtön feltűnik a vadato terminus technicus. A vadari igéből származtatható vadato szó használata ugyanis egyértelműen arra utal, hogy a szövegértelmezés során egy vadimoniumtényállásból kell kiindulni (vö. Cic. Quinc. 6,23: se iam neque vadari amplius neque vadimonium promittere). A vadimonium mint jogügylet egy stipulatio útján jön létre, amelyben a promissor – bírságfizetés terhe mellett – arra vállal kötelezettséget, hogy – jogi cselekmények elvégzése céljából – egy meghatározott helyen és időben megjelenik. A szerző által helyesnek tartott értelmezési lehetőség szerint, amelyet már Adolf Kiessling is felvetett a horatiusi szatírákhoz írt átfogó kommentárjában, a vadato kifejezést – hasonlóan a sortito, compecto, auspicato rögzült kifejezésekhez – „hiányos” ablativus absolutusnak (ablativus absolutus mancus) kell tekinteni. E megfontolás szerint tehát a tagmondat a következőképpen fordítandó: „és véletlenül a vadimonium alapján (éppen) akkor kellett válaszolnia (választ adnia)”. A respondere debebat kifejezést azonban itt nem indokolt szó szerinti fordításban visszaadni. Tekintettel arra, hogy „(szóban) válaszolni” csak személyes megjelenés esetén lehetséges, azért ehelyütt érdemes a respondere igét átvitt értelemben „megjelenni” jelentéstartalommal fordítani (vö. OLD sv. respondeo 6. jelentéstartalom). Ezek szerint – a szerző által helyesnek tartott – fordítási javaslat a következő: „és véletlenül a vadimonium alapján éppen akkor kellett (személyesen) megjelennie”. Ebből viszont adódik a következő kérdés, amely szerint: a szöveg peres vagy peren kívüli vadimoniumra vonatkozik-e. A szerző álláspontja szerint az utóbbi esetről lehet szó, tekintettel a szatíra utolsó soraira, amelyben egy perbe hívási aktus (in ius vocatio) bontakozik ki. Ugyanis a szatíra szövegéből a jogi cselekmények időrendje akként rekonstruálható, hogy a felek előbb megkötötték a vadimoniumot, majd ezt követően került sor a perbehívásra (ezzel szemben perbeli vadimoniumot csak perbehívást követően lehetett létesíteni). A harmadik értelmezési probléma pedig az, hogy jogilag miként értendő Horatiusnak az a közlése, amely szerint: ha a „Fecsegő” a peren kívüli vadimonium időpontjában nem jelenik meg (respondere vadato debebat, quod ni fecisset), akkor ennek jogkövetkezménye: „perdere litem”. A lis főnév elsődleges jelentése ugyanis „per”, ha pedig ebből a jelentésből indulnánk ki, úgy a szószerinti fordítás „elveszíteni a pert” lenne. Ez viszont jogilag abszurd magyarázatra vezetne, mivel a peren kívüli vadimoniumnak éppen az a lényege, hogy azt a felek még a perindítást megelőzően kötik egymással (következésképpen ebben az esetben nem volna folyamatba téve olyan per, amelyet el lehetne veszíteni). Ha fellapozzuk azonban a Heumann – Seckl-féle Handlexikont, akkor a lis szócikk alatt találjuk – többek között – a következő jelentést is: „pertárgy” („Streitgegenstand”). Heinze korábban már utalt arra, hogy a horatiusi szövegben a lis helyes fordítása valószínűleg a „pertárgy” lehet, azonban interpretációját a peres vadimonium szabályaira alapította (Gai. 4,186). Ehhez képest a szerző interpretációja Cammodeca kutatási eredményein alapul, aki a Sulpicius archívum vadimonium-okiratainak vizsgálata alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy a peren kívüli vadimonium esetén általában a vitás igény pénzben kifejezett összegét rögzítették a felek mint poena vadimoniit. (Tehát a poena vadimonii megfelelt az állított követelés összegének.) E nézethez csatlakozott később Gröschler és Wolf is. Ha pedig ezt a modellt rávetítjük a szatíra cselekményére, úgy a következő tényállás rekonstruálható: a „Fecsegő” peren kívüli vadimoniumot kötött „B” személlyel, akivel vagyonjogi jellegű vitája volt. A peren kívüli vadimonium tartalma szerint a Fecsegő kötelezte magát, hogy egy adott időpontban a Vesta-templom mellett megjelenik. A megjelenés elmaradása esetére pedig az ellenérdekű fél által állított követelés értékével azonos összegű poena vadimonii megfizetését stipulálta. Következésképpen: ha elszegné a megjelenési kötelezettségét, akkor a pertárgy értékével azonos mértékű pénzbírság (poena vadimonii) megfizetése terhelné. Ebben a jogi kontextusban pedig rögtön értelmet nyer „a pertárgyat elveszíteni” (perdere litem) fordulat (megfogalmazás), ugyanis: ha a Fecsegő nem jelenne meg a vadimonium időpontjában, akkor ennek jogkövetkezménye az, hogy a pertárgy pénzben kifejezett értékét köteles lenne megfizetni (azaz azt „elveszti”). |
|---|---|
| Terjedelem/Fizikai jellemzők: | 199-210 |
| ISSN: | 2063-2525 |